ÜVEGPEST

Cikkek, Sajtó

Akkoriban ha egy újságíró öngyilkos akart lenni, semmi mást nem kellett csinálnia, mint cikket írni az Üvegpest zenekarról, és máris kifeszült ott, ahol volt. Ha ezt még meg is jelentette valamilyen módon, a szerzői honorárium mellé kiszámlázták az egzisztenciális megtorlást is. Ma is gondolkodnom kell az újkori "sajtó elitünk" láttán, hogy le merjem-e írni a nevüket azoknak, akik 24 éve bujkálnak azért, mert akkor cikket írtak rólunk.
Volt olyan újságíró, aki levélben küldte el a szakmai cikkeket, melyeket soha nem jelentettek meg a vezető kulturális lapjában.  Ezekről a sajtó hősökről (nem túlzás!) a keserű vicc jutott mindig eszembe, mikor egy szerencsétlen zsidó munkaszolgálatos a kilátástalan helyzetében a halál biztos módjaként seggbe rúgott egy magas rangú náci tisztet. Az megfordult, és ahelyett, hogy fegyvert rántott volna, falfehéren csak annyit kérdezett: ...mein Gott, partra szálltak?
A legtöbb megjelenő cikk azon "torzszüleményből "nőtt ki, hogy tévesen tudni vélték, hogy aki  tudósítani mer egy "neve nincs" zenekarról, vagy ilyet le mer írni vezető lapban, az óriási összeköttetésekkel rendelkezik fent.
A magyar zenei szakírás legnagyobb és legbátrabb alakja azonban  J.Király István! Nyugodtan kijelenthetem, hogy egész egzisztenciáját és életét kockára téve, a saját pénzén, személyesen látogatta az Üvegpest koncerteket, és a vezető elit lapokban rendszeresen jelentetett meg kritikát és tudósítást. Szakújságíróként, a legobjektívabb írások a zenekarról az Ő tollából láttak napvilágot. Zenei szakemberként, nem alaptalanul gondolta, hogy az Üvegpest egy elkövetkező zenei világ része lehet, és jó érzékkel felismerte benne a jövőt, minden szánalmas amatőrsége ellenére. Volt egy Isten adta érzéke a dolgokhoz. Ma is hálás vagyok neki, hogy ekkora vásárt csinált a bőréből. A cikkei évekig tartották bennem a lelket, és ha exclusive interjút adok valaha is, ő az, aki ezt megérdemli. A "Film Színház Muzsika", az elit értelmiség egyedüli vezető kultúr lapja volt. Lehetetlen volt itt fényképpel megjelenni. A Veto Action kép kivert minden biztosítékot.
Jurányi Benő az IM (ifjúsági Magazin) vezető pártállami rock hetilap sztár újságírója sem járt velünk nagy sikerrel. A zenekar rajongója és éles kritikusa volt. Több koncertünket becsülettel végigülte. Levélben küldte el nekem szakmai kritikáit, melyeken sokat dolgozott. Senki nem volt, aki meg merte jelentetni ezeket. Kellett a hely a "protekciós" állami zenének. Úgy emlékszem, önhibánkon kívül "alaposan benne voltunk", mikor Benőt kicsinálták a szerkesztőségben.
Nem létezett internet, és  nem volt egyéb alternatív nyomtatott sajtó, bár reméltük, hogy valami szamizdat irodalom egyszer majd ír rólunk, de ha volt is ilyen, nem került hozzánk, csak a belügyisekhez. Az írásoknak óriási jelentősége volt, egyetlenként az akkori "médiapiacon". A siker egyetlen záloga volt, hogy mindenki újságot olvasott. Bekerülni iszonyatos pártprotekcióval, vagy eszméletlen szerencsés tehetséggel lehetett. Meg kellett várni, míg az óvatlan hatalom egy pillanatra lecsukja a szemét. Pénzért sem lehetett helyet venni ezeken a hasábokon, nemhogy utcáról.
Az FMK lapjában az interjút viccesre vettük, hogy "ne tűnjön fel senkinek". A vidéki melós pártlapok meg egyszerűen lépre mentek, azon mámortól, hogy egy pesti zenekar náluk debütál, ami akkor a legnagyobb "belvárosi értelmiségi" fricskának és szentségtörésnek számított. Imádtak erről naivan cikkezni, miközben a következményekbe bele sem gondoltak. A címlapon az elvtársak egymásnak "osztottak" a népgazdaságról, a kultúr rovatban meg a "pesti illegális" zenekar virított.
Megállt az ész úgy ahogy volt. Svejk nem tudna ilyet kitalálni.

(Bátonyi György visszaemlékezései)