Bátonyi György

Gitár

1966. júliusában született Budapesten. A magyar modernkori politika legrosszabb hónapjában és legsötétebb évében. Csepel külvárosi részén nőtt fel, hol ma már az általános iskolában lövöldöznek, gyilkolnak és élve temettek el embereket.
Régi zenész család szülötte apai ágon. Nagynénje egyházi zenepedagógus, nagyapja híres népzenész, apja egyházi kórustag. (Az egyházi iskolák erőszakos felszámolása után a család gyári munkára kényszerül.)
Zenei pályafutását nem zenészként kezdte. Hangszereket, erősítőket készített iskolai zenekaroknak, pusztán hangzás utáni emlékezetből. Végül baráti unszolásra, saját pénzén tanulni kezdett zenélni.
1981-ben hangszer híján ének szakra iratkozott. Rock zenekarokban énekelt és dalszövegeket írt vezető zenekarok és énekesek számára, mely miatt összeütközésbe került fiatalon a  kommunista hatóságokkal. Geri Edit és Hortzer Irma tanítványa volt a postások Erkel Ferenc zeneiskolájában. Dalszövegeit tanárai nem ritkán megzenésítették és énekelték. 1982-ben gitár szakra iratkozik át, Folk Iván tanítványa. Zeneszerző és zeneelméleti tanulmányait Dr. Kővári József és Binder Károly zongoraművészek tanítványaként folytatja. 1984-től Lehoczki Tiborral és Pataj Lászlóval lép fel művelődési házakban és free jazzt játszik, kivívva a rezsim további utálatát. Trombitán és saját készítésű ütőhangszereken is tanulni kezd, majd utcai zenészként koncertezik a belvárosban a rendőrségi zaklatások ellenére. Kivétel nélkül minden tanára tehetségtelen felforgató elemnek ítéli és egy évre eltanácsolják a zeneiskolából. Zenei elképzelései semmilyen módon nem integrálhatók a legnagyobb jóindulattal sem semmilyen műfajba. Kirúgják a zeneakadémiai felvételiről és többszöri próbálkozásra sem engedik előadói működési engedélyt szerezni. Később bevonják útlevelét is.
Az Üvegpest zenekar alapító tagja és menedzsere. 1986-ban a nemzetközi magazinok 18 húros gitárjátékát a legnagyobb újításként tartják számon. Zenei szakkönyvet ír.  A zenekar zeneszerzője és a legelképesztőbb polgárpukkasztások muzikális kiagyalója. 1988. végén a magyar tényleges rendszerváltás földalatti névtelen mozgalmának emblematikus figurája. 1990-után Farkas Zitával készít lemezt. Saját stúdiót vásárol, mely egyike az első európai digitális magán stúdióknak. 1991-ben készül el a magyar zene egyik legelképesztőbb produkciójával. (Különóra az élet iskolájában.) Zeneszerzőként több kultusz film, színház és világprodukció kiemelkedő zenei alakjává válik. A határnyitás utáni években vezető külföldi zenészek ismerik el tehetségét, és készítenek vele közös lemezeket. Több mint 37 hangszeren szólista szinten játszik, John Coltrane iránt érzett tiszteletből szopránszaxofonon is megtanult. Egy ideig zenetanár. Különleges gitárhangzásai,rendellenes játékmódja és megszólaltatásai (vonó), elképesztő hangolásai kitörtek a klasszikussá váló Jazz világ sablonos, már-már megfeneklő játékából. Az 1997-ben készült: God-forsaken Ads  a legnagyobb nemzetközi elismerést kapja. A kilencvenes évek végére ünnepelt világsztár.
Magyarországon kisstílű show műsorokban rádió sztárként és humoristaként, üzletkötőként foglalkoztatták. 2001. után maradék színházi és közszolgálati, rádiós, hangmérnöki munkáját is felszámolja a visszatérő kommunista kultúrpolitika. 2006. végére maradék pénzét szétlopják, és karrierje publikálását kitiltják minden közmédiából és kereskedelmi csatornáról. Stúdióját ellehetetlenítik, és kultúr vállalatát bezáratják. Puszta élete is teher a modern kor újraosztott hatalmi elitjének. Fillérekért megalázó munkát végez az alacsony színvonalú megélhetésért. A korrupt hatóságok és egykori komcsi kiskirályok üldözik, ugyanazok, mint fiatal rockzenészként egykor.
Jelenleg egy tanúvédelmi program keretében vidéken bujkál. Semmilyen pártnak és politikai szerveződésnek nem volt tagja. Egyike azoknak a hiteles személyeknek, akik végre valós változást hozhatnak el a magyar művészeti életben. Sorsával mindenképp el kell számolni a magyar művészet mocskos elárulóinak.

"Bátonyi először mindenkinek egy elmebeteg beképzelt seggfej látszatát keltette. Ötven fok melegben nyáron bőrgatyában ugrált a szabadtéri színpadon össze-vissza. Amíg nem hallottam Thelonious Monk-ról, azt hittem, nem tud zenélni és folyton mellényúl, annyira béna.
Aztán megfogott az egész. Ezt senki nem tudta utána csinálni. Aki egyszer is próbált már úgy gitározni, az ott helyben lefőtt. A nagyzenekarban, az árokban rettegtek tőle, mert bármikor lemászott a dobogóról és odament bárkihez és kivette a kezéből a hangszerét és eljátszotta, amit kellett volna, mint valami cirkuszi mutatvány. Utálták, de mégis tisztelték.
Az Üvegpest nagyon érdekes elképzelése volt. Ahelyett, hogy elment volna ismert zenekarokba játszani, végletekig ragaszkodott ezekhez a zenész fazonokhoz. Egyfolytában intézkedett helyettük. Mire koncert lett, már hulla volt az irodázástól. Mindent csinált a lemezborítótól a szervezésig. Baj, hogy ő volt a zenekarvezető, mert nem tudott disztingválni meg alakoskodni. Valahogy azt láttam rajta, hogy minimális egzisztenciális halálfélelme sem volt. Szakrálisan tökéletesen egyesült azzal a zenei örökséggel, amit a rég halott zenészek álmai ráhagytak. Kelet-Európa sámánja volt. Azt beszélte be magának, hogy kiválasztott zenész. Lehetett benne valami ,mert életében először vett egy bőgőt, azt mesélték, hogy másnap feljátszott vele egy lemezt. Senki nem tudta megmondani, hogy egy napja sincs a kezében! Az, hogy közben kihajították az albérletből, meg semmije sem lett, nem érdekelte.
Én még ilyen nyomorult körülmények között lakó embert nem láttam. Penészes volt a vályogfal, de 120 dolláros amerikai becsempészett húrkészletet nyomott a gitárjára. Ott mosdott a lavórban, amibe befagyott a víz, miközben Eberhard Weber neki írt leveleit silabizálta. Akkor gondolkodtam el azon először, mekkora szemétbe süllyedt az ország és ez a marha forradalmár tuti fog ezzel csinálni valamit. Egyik évben a zenesuliból is eltűnt, mert nem tudott tandíjat fizetni. Már mindenki megkönnyebbült, hogy megszabadult a proli gyerektől. A rendőrségi megfigyelő folyton ott flangált a kültelki házuk előtt és tudni akartak róla mindent. Pechükre Ő is mindenkiről tudott mindent, hogy ki hogy csinálta a kétes, mai napig tartó pitiáner karrierjét. Az egész magyar zenei élet szívből utálta a csávót, mert egy este eljátszotta azt, amit mindenki egy életen át akart megcsinálni középszerű tehetséggel. A lábujjával tudott úgy gitározni egy húron, mint más nagyarc a konzin luxusgitáron. Képes volt egyedül fellépni 20 zenekar után egy fesztiválon, úgy, hogy mindenkit beszívatott. Fogta a kétnyakút, azt elkezdett rajta egy húron tekerni, mint az állat, és mikor elfogyott a pengető a kezében, szólt a közönség egy bagós tagjának, hogy gyújtsa meg a cigijét a húron. Apám, meggyulladt! Azt mondták neki, hogy játsszon bluest és tanuljon angolul, és húzzon ki nyugatra. Ez az idióta meg csak hajtogatta, hogy a fehérnek a blues csupán póz, normális ember sose mond olyat egy ablakra, hogy "vindóz"! Ehhez képest neki lett a legtöbb külföldi haverja, azt kézzel-lábbal hadonásztak egymásnak. Magyarországon mindig is leszarták a művészetét. Büszke lehet, aki látta itthon játszani. Ki tudja, mi lett volna, ha kitartanak az Üvegpestesek mellette. Akkor most biztosan nem ez a világ van!"

(Szatis Attila hangmérnök visszaemlékezései)