Kálmán Tibor

Ütőhahangszerek

1960. októberében született. A belváros közepén lakott az Aranykéz utcában.
Rendkívül magas szintű, kiművelt  zenei tudással érkezett a zenekarba. Zenei pályafutása inkább volt a latinos populáris muzikalitáshoz köthető, mint a jazz nehéz free ágához. Komolyan készült a zenei pályájával leváltani megalázó postai kézbesítő munkáját. Rendkívül sok időt töltött zenetanulással. Komoly figyelemre méltó ismerete volt a kor egyetemes zenéinek esztétikai és zeneszerzési hagyományairól.
Az Üvegpestben betöltött játéka nem volt hasonlítható egyetlen zenei előd vagy példakép játékához sem. Valamiféle klasszikus zenei minimalizmushoz hasonlított, amely olyan hatást keltett, mintha tökéletesen egybeolvadna és elbújna a zenekar sokszínűsége mögé. Szinte alig játszott szólót! Koncerten kifejezetten tartózkodott ettől! Ütőhangszeres játéka kimagaslóan szakított azzal az elcsépelt, ma is preferált koncepcióval, hogy zsák szám szólaltatnak meg percussion készleteket, mintegy önálló ezernyi csilingelést és ütést mérve az adott zenei folyamat közé. Kálmán már-már a végletekig egyszerűsítette az ütőhangszeres hangzást és minden giccses felesleget elhagyott játékából és felszereléséből is. Ma is érdemes lenne ezt kutatni, mert páratlan a felfogás a maga nemében. Szerénysége és becsületes kitartása példaértékű és egyedülálló a nagyképű, álszerény, kivagyiságra építő magyar zenei palettán!
Tökéletesen realista volt azt illetőleg, hogy tudását a megélhetési zenélésben is kamatoztatnia kell. Folyamatosan szervezett magának népszerű  munkákat és az Üvegpestet nem titkoltan egy vonzó és elképesztő kísérletnek tartotta. Tanult és művelt ember lévén azonban hamar felismerte, hogy a zenekar, melyben játszik, művészi pályájában az egyik legfontosabb időszak. Erre koránál fogva tudatosan csupán csak ő gondolt. Rendkívüli prioritást biztosított az Üvegpest zenekari tevékenységének, dacára annak, hogy más irányú zenében látta a jövőjét. Tudatos nagyformátumú zenész volt. 1989-ben nyíltan a nemzeti radikális politizálás és az ország jövője izgatta. Valószínű, hogy ezért közösítette ki az elsumákolt rendszerváltás moszkovita lelkületű zenei elitje. Legnagyobb tévedése az volt, hogy abban hitt, hogy becsülettel, szorgalommal, zenei képzettséggel karriert fog csinálni a magyar zenei piacon.
Pályájának és életének kallódása a kommunista jogutód senkiháziakon mindenképp számon kéretik!

l

"Emlékszem, nagyon becsült engem. Az egész nem zenei volt. Elképesztette  az a külvárosi betyárbecsület és korrektség, ahogy mindenhova vittem magammal és fizettem a kongái után a taxi számlát. Néha már úgy tekintett rám, mint munkaadójára. De sokszor megmondta, hogy mit kéne csinálni, hogy keressünk is!  Lehóval még haknit is szerveztek maguknak együtt. Azt várta, hogy benőjön végre a "fejem lágya" és "rendes" zenébe kezdjünk. Mégis ha ütött az óra és indult az Üvegpest, elsőnek jött kialvatlanul és halál fáradtan is, ha kellett. Engem tartott egyedüli tudatos zenésznek. A többieket is csípte, de rám felnézett és a duó felvételeink tanúsága szerint egyenrangúnak kvalifikálta magát velem. Nem kellett neki semmit magyarázni. Két próba és mintha mindig is itt játszott volna velünk. Tudta, hogy ez nem a zenei esete, de a világért sem ment volna sehova. Érezte, hogy hova csöppent. Akkorra már az Üvegpest zenekarnak kemény híre volt egyes körökben, ahova szeretett volna méltán bejutni.
Haláli fazon volt. Mint valami kritikus nagybácsi, folyton csesztetett mindenkit a zenei hülyesége miatt, aztán simán lekísérte. Elképesztő ritmusszekciót alkottak Piros Janóval. Külön lehetne egyetemen tanítani! Imádta a komcsi ellenes nagygyűléseket és a szép nőket. Igazi vérbeli pesti belvárosi gyerek volt. Mikor Csepelen próbáltunk, csodálkozott, hogy fák vannak az udvaron és kap levegőt. Ma sem tudom, mi lett vele. Úgy váltunk el, hogy amíg újraszervezem a zenekart a disszidálgatások után, addig elhaknizgat valahol, aztán egy hét múlva hívom a fülkéből. Mindig is nagy haverok voltunk, nem volt ez gond, soha el nem tudtam volna Üvegpestet képzelni nélküle.
Soha többé nem hallottam róla."

(Bátonyi György visszaemlékezései)