Piros (Janó) Attila

Basszusgitár

1967. szeptemberében született Budapesten. Piros János néven kezdett zenélni, később felvette az Attila nevet. Csepelen lakott a ledózerolt, gyárkapu melletti nyomornegyed, panellakás újjáépítéseiben. 
Már az is egy elmebeteg társadalomra utalt,hogy Móricz Zsigmondról elnevezett iskolában akarták géplakatos szakmunkásnak kiképezni. Szerencsére a kezdetektől fogva zenével is foglalkozott. Kígyósi József Zeneoktatói Munkaközösség, Vasutasok Szakszervezetének Zeneiskolája, Török György gitárművész magánórái, jelképezték komoly tanulmányait.   Zenei pályafutása a szórakoztató iparban indult. "Ügyeletes szépfiúként" az akkori sztár zenekarokban játszott és populáris basszusgitárost kívántak belőle csinálni a kor komcsi Managerei.
Páratlan tehetsége hamar kiütközött a vigyorgó tini zenekarok sivár világából. Megunt mosolyogni a fényképeken és beunta a homokos menedzserek kétszínű "szakmai" ajánlatait. Zenei elképzelései nyílegyenesen azonnal a legkeményebb illegális zenei élvonalba kormányozták. Az Üvegpest zenekar egyik alapító tagja lett és a legtovább játszott a zenekarban. Egyedüliként  minden zenekari formációban benne volt.
Az akkoriban tájelőadásokat tartó Népszínháznál dolgozott. Minden idejét a basszusgitározásnak szentelte. Nem tanult állami intézményben, fergeteges technikai renitenciájának köszönhetően. Korai időszakát Stanley Clarke és Mark King "shlap bass" játéka határozta meg. Ebből fejlesztette ki a magyar basszusgitár játék mind a mai napig legegyénibb és legvirtuózabb játékát. Először szakított valaki a vasfüggöny mögött azzal a maradi basszusgitár felfogással, hogy háttér zenészként (csupán néhány szólót leszámítva) kísérjen. Frontemberként játszott.
Akkoriban a magyar basszgitárosok mind egy szálig Jaco Pastorius hatása alá kerültek. Piros szerencsésen megúszta ezt. Egyéni játéka fölé emelte a popiparnak.
1988-ban emigrációra kényszerült. A kommunista rezsim furmányai elől Ausztriába menekült. Szülei hangsúlyozták, hogy keserű távozása nem az akkori szokásos anyagi kényszerűség volt. Apja erején felül támogatta családját külföldi vendégmunkásként. Egyértelműen politikai okai voltak a "szerencse próbálásnak" a szabad világban. Egyéni fenyegetettségét fokozta az évekig tartó  kötelező sorkatonai szolgálat "sas" behívója, valamint  megalázó munkája, gépkocsivezetőként egy ebédszállító komcsi vállalatnál, ahol a káderok szemmel tartották.
Zenei karrierjével kényszerűségből felhagyva, kemény és fizikai munkákkal töltötte a száműzetésben idejét. A fakitermeléstől a szórakoztató elektronikai eladóig a napi megélhetése kötötte le. Zenei elképzelései messze túlmutattak sorsán. Akkor még azt hitte, nyugaton felfedezik és elismerik bámulatos tehetségét. Az emigrációban bérelt alkalmi lakásában még sokan látták játszani, gyakorolni azon a basszusgitáron, amivel végig az Üvegpestben játszott.
1990. után egy időre nyoma veszett Ausztriában. Állítólag Németországba ment, egyesek látták Szombathelyen dolgozni. Megbízhatót nem tudni.
1997. környékén hazatér és barátai elmondása szerint képzőművészként tetováló szalont üzemeltet Marcaliban, majd a nyári szezonban Balatonkeresztúron. Extrém kicsapongó hányódtatott életvitele, megromlott magánéleti viszonya miatt 2001. környékén visszatér Németországba. Ott többek szerint zenekarban is játszik. 2011. környékén egy német kórházban kezelik. Barátai úgy tudják hamvait a szülei hazahozatták Magyarországra.  
Tragikus halálával a magyar zenekultúra jelentős alakja veszett el. A magyar modern basszusgitárjáték megteremtése örökre lezárult.

Sorsával a magyar zenekultúra gyilkosainak mindenképp el kell majd számolni. Aki hallotta játszani, többé már nem tudott a basszusgitározásról úgy beszélni, mint addig.

"Ez a barom Janó már a legelső elit pesti koncertre oda állított fél órával később basszus gitár nélkül. Valami színháznál dolgozott és a szakadó hóban nem értek vissza vidékről. A fatertól  titokban lenyúlt Trabanton kiszáguldottam vele Csepelre a basszgitárért és útközben már gyakorolt, mert azt se csinálta. Közben csak elpofázta, hogy valami szexorgia volt a színháznál, amiben benne volt a buszvezető, és szó nem volt havas útról. Szálanként téptem a hajam az idegtől. Az elit ficsúr közönség üdvrivalgással fogadta, mire visszaértünk, ott ültek vagy egy órát. A pofámról égett a bőr miatta, de sose tudtam volna agyonütni. Egyszer mondtam neki, hogy vigyen el Bach kottát és tanulja meg, mert azt fogunk játszani. Egy ideig kamuzott arról, hogy nem jön próbálni, mert dolgozik, aztán meg azt mondta, hogy elhagyta a kottát. Persze, hogy nem tanulta meg! Megmutattam neki szólógitáron a bass menetet és azonnal hallás után elpörkölte a basszuson. Állati volt a csávó.
Sülve-főve azt magyarázta mindenkinek, hogy ilyen sokra nem vitte, mint az Üvegpest. Rádiófelvétel, lemezek, bulik. Ő volt az egyetlen a zenekarban, aki nem akart másik zenei pecsenyét is megsütni, pedig csinálhatta volna. Tiszta ciki volt, mert tini sztárként bejött volna neki az élet, olvadtak a csajok tőle. Állandóan röhögtünk a buzi Managereken, akik seggbe akarták kúrni. Egyszer elmesélte, hogy felment beszélni az egyik zenei közintézmény vezetőjével a további karrieréről, majd azon vette észre magát, hogy a csávó egy homokos pornó videót kapcsol be és elmeséli, hogy ki volt már nála. Főleg azon vidultunk, hogy kik akadtak helyette rá a komcsi meleg farkakra. Egy-kettő így lett vezető sztár! De ciki! Vannak ma is abból az érából, akik igazgatók meg zeneipari mogulok, tamponnal a seggükben vastag pofabőrrel. Utáltuk őket már akkor! Gyűlöltük az egész KISZ elitet. A barom rendszeresen írt nyugatról levélben perverz szex képregényt pártállami vezetők orgiáiról. Nem győztem magyarázkodni miatta.
A "touch bass" volt a mindene. Négyszer gyorsabb volt mint Stanley! Vért pisáltam, mire szólógitáron követni tudtam. Füstölt a 12 húros nyak, ha kísérnem kellett. Volt ritmusérzéke a csókának, de a lírai részek is hihetetlenül feküdtek neki. Egyszerűen nem tudom, miért volt az Üvegpest a mindene, azt hiszem, szabad volt..., életében azt csinálta, amire született. Sose pofáztam bele, mit játsszon. Nem is kellett, ránéztem, azt már nyomta is! Még az ORI vizsgán is nekiállt új dolgokkal kísérletezni (vesztére). Az idegeimre mentek a zenei poénjai, de mindig megbocsájtottam neki. Egyszer úgy hagyta abba a számot, hogy elbasszusozta a záró akkord után, hogy : "pampararíram-pam-pam". Persze, hogy valami stratégiai fontosságú válogatáson...!

Később mikor lelécelt nyugatra, kivittem  a bassgitárját utána, meg az erősítőjét. Ott bámulták a sógorok a Trabantomat. Azt mondta, vigyem haza az útlevelét és próbáljak bele német vízumot szerezni a pesti követségen majd csempésszem ki utána. Baromi kockázat és költség árán sikerült, még sem ment tovább Ausztriából. Szerintem haza akart jönni, de lehet, hogy csak én gondoltam ezt. Az osztrák kocsma "bier" tingli-tangli zene szóba se jöhetett neki.
Egy ideig még találkoztunk Bécsben, majd Gloggnitzban. Egyszer aztán elöntötte az agyamat a szar, és megírtam neki, hogy semmi nem lesz így belőle, jöjjön haza és fojtassuk. Ő szerintem meg azt gondolta, hogy megyünk mi is utána. Berágott, mert azt hiszem, az ausztriai barátnőjét neveztem meg a zenei pályafutása legnagyobb kerékkötőjének, aki nem akart Magyarországon élni egy percig sem.
Örökkévalóságnak tűnik az a pár év, amíg együtt zenéltünk. Azt hiszem, az Isten küldte őt a zenekarba. Soha nem láttam senkit így játszani, és soha senki nem lett ennyire jó zenész haverom. Bárhogy is lett, bosszút állok egyszer a komcsikon érte is!"

(Bátonyi György visszaemlékezései)