BUDAPEST 1988. március 13. Almássy tér
AORTA 4. Elődöntő
Lehoczky Tibor: Tenorszaxofon, klarinét
Kálmán Tibor: Ütősök
Piros János. Basszusgitár
Bátonyi György: 18str.Gitár
Az MSZMP kultúrrezsime utolsó tébolyodott értékének a "tehetségkutatást" tartotta. Itt mindig felkutatták a rokonokat, lezsírozott párttitkár fattyakat és a szeretőket. Az ebben tevőlegesen érdekeltek ekkor jöttek rá, hogy ennek az állami baromságnak, a "ki mit tud"-ozásnak vége van. Nemsokára bezárják a művelődési házakat és a "népművelő" szoci diplomával mehetnek a francba. Az állam már magára hagyta nevetséges szolgáit. A hatvanas évek "nyertesei", a nagy generáció, amúgy se szeretett volna kit felfedezni a kölykein kívül, az meg még odébb volt. Itt jegyzendő meg, hogy ma sem "zenekarok versenyeznek" hanem egyedileg izolálható szóló egzisztenciácskák, akiket ki lehet iktatni, ha nem tartják be, amit "illik".
NOS! A szolgák rendezték ezt, nem "kimittud" néven. Az ország minden szegletéből odasereglett zenekarok szépen beperkázták a nevezési díjat, és várták a szokásos csodát. Jót acsarkodtak így együtt, és igyekeztek félrekevertetni a cuccot a másik zenekar elől az ismerős technikussal. Mi egyszerűen nem hallottuk egymást a színpadon. Szar volt az egész kontroll.
Ez volt az utolsó állami seregszemle, mikor a tisztelt zsűri, aki a magyar zeneoktatás-politikai bizniszbe nyakig ült, megmustrálta a "felhozatalt". (Kit kell lapátra tenni.)
Akkor azonban történt valami. Török Ádám (MINI együttes), aki régről ismerte az Üvegpest zenekart, (többen nagyon jól letagadtak minket) félrehívott, és a zsűritagok tudta nélkül elmondta azt, amit senki nem mert addig. Ez ma is alapjában határozza meg a magyar zeneiparhoz a naiv hozzáállásomat, amiért mind a mai napig hálás vagyok és "rehabilitáltam őt". Ádám világított rá arra, hogy azt várják tőlünk, hogy úgy játsszunk, mint 50 éves múlttal rendelkező amerikai jazz zenészek. Valami "fánkis grúvos" profi maszlagot. Ez teljes képtelenség! Mindenki tudta, hogy pár év sem fog eltelni, és az Üvegpest lesz az a zenekar, amelynek csupán a "fizikai" zenei hibákat kell kijavítani ahhoz, hogy a világ élvonalába kerüljön. A tagok meg elég fiatalok és akaratosak, hogy ezt meg is tegyék! (Két hónap múlva az ORI vizsgára megvolt.)
Ez hogy jöhetett létre állami intézményrendszer nélkül?!?! Mi voltunk a hiba a gépezetben. Soha állami zeneiskolában nem hülyítettük ki magunkat (fel se vettek volna). A zsűri mekegett-makogott szakmai hibákról, miközben a véres valóság az volt, hogy az Üvegpest zenekarról annyi jegyzetet írtak összesen, mint az egész AORTA-ról. Adós vagyok a zsűri tagok nevével, de ez szándékos. Ha a hangjukat felismered, mindent megértesz.
Ekkor jöttem rá, hogy néhány kemény év kitartó munka után magunk mögé utasíthatunk mindent és mindenkit, ami a becsületes tanárainknak és elődeinknek nem sikerült az értelmetlen harcok során, és ez itt van egy karnyújtásnyira. Itt mindenki tőlünk rettegett önhibáján kívül, hisz először csapott meg mindenkit, hogy a rezsim kultúrbiznisznek vége, és mi vagyunk az új nemzetközileg eladható jazz termék. Az amcsi "sundabunda bebopp" imitáció, melyre a Magyar jazz pénze épült, megdőlt. Erre itt sajnos a legjobban olajozott tűzközeli zsűritagok jöttek rá, gyorsabban és halálos veszélyt sejtve, mint azt mi felfogtuk. Semmi egyéb dolga nem volt itt senkinek, mint minket eltakarítani, de rögvest, ha meg akart élni csendben élete végéig valami gagyi jazz együttesben.
A bűn mégis az, ha tovább jutunk, a zenekar is tovább fennmarad. Akkor indult el a megélhetési kényszertől feszélyezett tagok között egy demoralizáció, hogy ennyi munkával és ilyen komoly hangszeres képességekkel sem kíváncsi senki ránk. Még pénzt sem akarnak belőlünk kihozni (kicsalni). Innentől naponta voltam "támadásoknak" kitéve, hogy álljunk be valami "járhatóbb" útra és írjak "ehetőbb zenéket". Fogalma sem volt senkinek, hogy nem velünk van itt a baj. Akkor már osztották a pártállami menedzserek a kártyákat a színfalak mögött, és megkezdődött a szállás csinálás, hogy lepasszolják a magyar jazz- és pop-rock piacot, külföldi kiadók érdekeltségeibe, bársonyszékért és nagy autóért cserébe. Volt, akinek megtette az ingatlan is, amiben a művház üzemelt. Volt, akinek elég volt a telek is.
A magyar zene a nyugati mocsok silány változatává vált, vagy fényes matyó giccsé fajult, azon az áron, hogy egy múlt rendszer "művész elitje" törvényt ült egy új nemzedéken, hogy hatalomban maradhasson. Tőlük, az öreg trotliktól, és az agyatlan felcseperedett kölykeiktől hangos az összes kultúrfórum (TV, Net, Rádió, Média) csak azért, mert a hatalom görcsös megtartása egyet jelentett a puszta létükkel. Ezek az emberek a polgári életben éhen haltak volna a középszerű tehetségtelen önelégült marhaságaikkal. Mint az óvodások a homokozóban, csak azért kell minden játék, hogy más ne tudjon vele játszani. Nézd meg ezeket a pofákat. Csak áldozatok lehettünk.
Ekkor már vége volt a rendszernek, és már nem vittek be a rendőrök és nem voltam politikai meghallgatáson sem. Egyszerűen mással volt elfoglalva, akinek szét kellett volna verni a pofám. Na nem! Jobb ötletük támadt! A sunyi kifinomodás éve volt ez, egyszerűen a nyilvánosságra jutásunkat vágták el, hogy senki ne tudja meg, mi az Üvegpest.
(Bátonyi György visszaemlékezései)
Ezzel a magyar illegális amatőr videó gyártás aranykorszaka végképp lezárult. Őszinte nagyrabecsülés és köszönet mindazoknak, akik vásárra vitték a bőrüket a diktatúrában, hogy ez a szánalmas emlék megmeneküljön.
