A nagy Országos Rendező Iroda biznisz!
Egyszerűen az értelmes zenész emberek nevében ezúton kérjük ki magunknak, hogy ezt a mocskos állami politikai szervezetet valami szakmai szervezetnek tüntessék fel és "retró" műsorokban ajnározzák. Az egykor ott dolgozóknak sitten lenne a helyük. (Nem a liftszerelőnek...) Az ORI szörnyű öröksége ellen mind a mai napig véres egzisztenciális harcot kell vívni egész zenész generációknak, mert akiket ez a szervezet az akkori években helyzetbe hozott, ma is gusztustalan pökhendi módon, kizárólagos használói a "zenei piacnak".
A rövidke történelmi áttekintés a mind a mai napig sanyarú zenészsors gyökerét kívánja máz nélkül, egyszer és mindenkorra feltárni. Itt nem csupán az Üvegpest zenekar sorsáról, hanem az egész magyar előadóművészi sors sokkoló torzságáról kell említést tenni. Ezt senki sem tette meg idáig és ma is a karrierjével játszik az a zenész, aki firtatja ezt a dohos kis eltüntetett közelmúltat.
Egy 1954-es népművelési minisztériumi törvény (mely mind a mai napig érvényben van kisebb tupírozások mellett!!! más TEÁOR számmal és paragrafus csicsákkal) kimondja a kimondhatatlant: Hivatásos zenész "jogilag" ki lehet, és ki nem...!!! Innentől egy irodaházban egy jogász atyaisten mondja meg, ki a zenész és ki nem. Erről egy vizsgabizottság dönt, politikai alapon! (ma is) Vörös kötésű sorszámozott engedélyeket osztanak ki a megbízható zenészek között. Minden más fellépés és a bejelentett vizsgán bemutatott produkciótól való legcsekélyebb eltérés az engedély bevonását vonja maga után. A produkciók címét, kottáját, hang és esetleg mozgókép felvételét bekérik. (Nem létezett komputer, sem video, sem mobiltelefon.) A zenészekről dossziék készülnek, melyek nyilvántartják azokat a zenekarokat is, akik nem felelnek meg a politikai frázisoknak. 1972-től már egész emeletnyi alkalmazott foglalkozott a zenekarok tagjainak politikai és művészi szájízével, átalakulásaival és megbízhatóságával. Ha nincs ORI engedély, nincs karrier! Se TV, se koncert, se lemez, se hangfelvétel, se kenyér! A felsőfokú zenei végzettség sem adott automatikusan hőn áhított ORI-t, bár volt politikailag agymosott tanintézet dögivel, aki osztotta a végbizonyítvány mellé. (Legtöbbször innen kerültek ki a vizsgáztatók is, meg a monopol "hanglemez szakmából".)
Ellentétben az ORI nevével, az sohasem rendezett senkinek semmilyen koncertet! Egyszerűen "erős befolyása" volt a fizető szórakoztató intézmények felé a felléptethető "play-droidok" kilétét illetően. Fedő szervezet volt, amelyet a kulturális és politikai ideológiai maffia mozgatott és mindenhova elért a véres keze. Pártállami jogtanácsosok irányították (ezek most kiemelt nyugdíjukat élvezik a zöldövezetben) és egyáltalán nem hasonlított szakmai szervezetre.
Miután józan emberként fel sem lehet fogni azt a sátáni dilettáns zsenialitást, ami ezen szervezetben uralkodott, sokan az akkori zenészek közül nem is értik ma sem, hogy mi volt a probléma. Volt papír, volt biztos gázsis haknis munka! Ma ezt a vakítást úgy hívnánk, hogy szocialista karriermuzsikus életpálya modell. Ma is azok képviselik a "művész krémet" Magyarországon, akik akkor benyaltak ennek a rendszernek és élvezték a kizárólagos fellépési és köz- és média szereplési lehetőségeket. Ezt ma is nyíltan pofátlanul visszasírják!
Ellentétben a mendemondákkal, a szervezet nem kizárólag állami pénzből tengette sunyi, kis, mindenek felett álló tevékenységét. Az évente esedékes vizsgadíjakból rendkívül szép profitot lehetett beszedni azoktól a naiv, jóhiszemű, tehetséges zenészektől, akikkel a vizsgákon évről évre kötelező módon részt vetettek. Az ORI slepp gyakorlatilag az elnyomottjai vérét itta a hangjegymintás koszos bögréből. Az Üvegpest zenekar három pokoli vizsgát csinált végig, Bátonyi György zenekarvezető további két vizsgát. A habzó szájú zenebíróság bent jól ki is röhögte ezeket az amatőr forradalmi próbálkozásokat. (A folyosón azonban némán kerülték a pillantásokat.) Éles kritika és pökhendi "szakmai" elutasítás. Zenekar legyen a talpán, aki a második ilyen megalázás után még együtt maradt. Ez a bomlasztás, és demoralizálás volt azonban az igazi cél! Aki nem alkudott meg az egyedi zenéjével és nem tagozódott be a sorba, itt biztosan elvérzett. A zenekarok beszari megélhetési tagjai biztosan kitúrták azokat a tagokat maguk közül is, akik mást akartak a "komcsi dance blues" helyett.
Ez volt ám a "ki mit tud + megastar X-fuck-tor". Véresszájú párt Komszomol szórakoztató zenészeket hívtak be lezsűrizni a hátukban lihegő új nemzedéket. Sejtheti mindenki a hatást! Protekció és rokon nem volt elég a működési engedélyhez utcáról!
A hab a tortára a járulékos költségek voltak, a tagonként beszedett vizsgadíjon felül. Az ORI igyekezett elvenni a kedvét minden kis tehetségnek a vizsgától, ezzel is. Az elektromos hangszereket el kellett vinni érintésvédelmi vizsgálatra egy állami szervizbe (GELKA) és busás summáért kamuból aláíratni, hogy nem ráznak. (Ott akkor láttak először basszusgitárt.) Az egész zenekart fel kellett utaztatni, és előtte napokig próbálni és a kényszermunkahelyen (KMK veszély, hisz nem létezett a szabadúszó zenész fogalma) szabadságot kivenni. A parkolóban lent csak egy fél havi fizetésért lehetett beállni beszerelni az ORI épület árkádja alá (a rendőrnek kellett odaadni). Meg kellett rendelni az "erősen ajánlott" ORI hangosító havertól a vizsgára az erősítést és a világítást. Ruhák és egyéb show elemek már csak habok voltak a tortára. Ehhez képest egy Pink Floyd koncert vidéki amatőr show volt. A vizsga az első emeleten volt a 126-os teremben, hogy road is kelljen, ha nem akartál "koncert" előtt felcipekedni egy életveszélyes páternoszteren.
Természetesen legalább két egymást követő évben mindenből új papírt kellett csináltatni, ha újra volt pofád jelentkezni. Az járt a legrosszabbul, akinek ideiglenesen hosszabbítgatták az engedélyét. Politikai "labilitás" megfigyelést vont maga után. A Free Jazz Rock maga volt az ördögtől való műfaj, mert nem lehetett előre tudni kotta szerint a végeredményt. Ha kellett, az "idegengedélyt" koncert kellős közepén is visszavonták! És lekísértek a színpadról. Egy ilyen után legalább 2 évig nem mehettél vizsgára és zenekar nevet kellett váltani! (felejtő) Ha meg akart valaki élni a zenéjéből, és véletlenül fel tudott valahogy lépni, cenzúra, "jól viselkedés", és a kétélű öncenzúra várta. Sokan külföldre menekültek 3-4 év vizsga után, és volt, aki öngyilkosságba menekült. A 60-as, 70-es, 80-as évek zenészei mind egy agóniában éltek. Kimondhatatlan volt ez a légkör, ahol látszólag mindenki a tehetségről és produkciós színvonalról hablatyolt, miközben idióta pártjogászok törvényt ültek a Vörösmarty téri irodában halálos sorsuk felett. Természetesen az engedély megújítása is busás illetékbe került, és a várva várt kiállítása is!
Itt kell beszélnünk azokról, akiknek nem kellett vizsgázni. Soron kívül is kaptak engedélyt! A protekciós korrupt gépezet emberei és rokonai mind a mai napig uralnak mondva csinált műfajokat. Aki fusion vagy nem kategorizálható zenét játszott, pusztán ezért eláshatta magát. Ez a kategória beskatulyázás mind a mai napig él és virágzik! A zenei stílusújítás jogi rákfenéje a kategória szekrény volt az ORI irodában. Az így megszületett kétértelmű, nyögvenyelős, "politikamentes", suttyó, középszerű nóták, jobb híján, egy-egy generáció kétes himnuszaivá váltak. Ma is hallhatod azokat a történelem nélküli, búcsúkoncerten tolókocsiban vonyító, megőszült seggfejeket, akik semmi pénzért nem engedték ki a politikai "szakmai" zenei hatalmat a kezükből a mai napig sem, és most riadtan kívánják a saját feldolgozásaikat "klasszikusként" rátolni a beleszületett kölykeik generációjára, hogy azok is bátran foglalják a helyet, immáron "piaci" alapon, a mostani fiatal tehetségek elől.
Siralmasak azok a zenészek is, akik visszanosztalgiázzák ezen időszakot azért, mert egy ilyen engedéllyel bárki elé beállhattak, aki tehetségesebb volt, de nem stimmelt a "dokument". Ez a szervezet mind a mai napig mélyülő szakadékot épített ki a gusztustalan "belvárosi álszerény zenész értelmiség" és a valódi tehetségek közé. Ekkor jelent meg végleg az acsarkodás, eltiprás, protekció, és egy fiatal generáció természetesnek vette, hogy az ő művészete mindenek felett áll, mást már nem is érdemes meghallgatni. Tetézte a bajt a "nyugati" hangszerek hiánya. Csak azért bevettek valakit egy buliba, mert becsempészett amerikai cucca volt, a zenei tudás nem számított. A zene visszasüllyedt a középkori időkbe, és minden szakrális értelmét elvesztette, csak elektromos hangszerek és lejátszás technikák dukáltak hozzá. Még az akkori magyar népzene is skanzen-táncházas tarisznyás egyetemi giccsé vált. A közönség ezrei fordultak el a Kodály és Bartóki zenekultúrától egy kis MSZMP kocsmarockkért.
1990 volt az az év, amikor az ORI mint politikai fedőszervezet becsődőlt. Addigra annyi engedményt tett a politikai rezsim, hogy nem volt értelme tovább fenntartani. Szerepét átvette a magán utak kibogozhatatlan koncertszervezési protekciós trendje. A zenészeket már a pályájuk finanszírozásával kívánták "jobb belátásra bírni". A megalkuvó kis seggfej muzsikus bazsevátorok százával mentek pártkoncerteket kísérni és politikus haveroknak benyalni. A zenészek ORI dossziéi egy szép napon szőrén-szálán eltűntek. (Állítólag nem, de senki nem tudja igazán, hol is vannak és mikor kell majd újra elővenni őket...)
1990 tragikus év volt az ORI olyan alkalmazottjainak is, akik azért nem voltak teljesesen hülyék a valódi művészethez. Ebben az évben "bekönyörögtek" vizsgázni olyan zenészeket és zenekarokat (rendszerváltás után vagyunk fél órával), akik várhatóan fémjelzik majd az új magyar zenei életet (később ők csodálkoztak a legjobban, hogy nem így lett). Akkor egy pillanatra mindegyik komcsi jogász becsinált attól, hogy előveszik őket és ténylegesen elszámoltatják tehetségek külföldre kényszerítéséért és öngyilkosságba hajszolásáért. Több ORI vezető is tisztában volt történelmi bűneivel és a magyar kultúra visszahozhatatlan éveivel. Tömegével adták ki a működési engedélyt az utolsó pillanatban, olyan elnyomott, megalázott zenészeknek, akiket évekig pumpoltak és kínoztak egzisztenciálisan, abból a reményből vezérelve, hogy ezért majd rehabilitálják őket is és az "intézmény" létjogosultságát is, egy új zenei piacon. Egy pillanatra eldédelgették azt a gondolatot, hogy az ORI szerepet fog vállalni a "kapitalista" szórakoztatóiparban, és nem mint bűnszervezet áll majd a bíróság elé. Ma is létezik egy ilyen törekvés, még internetes portáljuk is van. Szégyen és gyalázat! Ahogy nincs AVH néven modern biztonsági szolgálat sem, kegyeleti okok miatt ezt is be kéne szüntetni!
1991 végére aztán a beszervezett ORI bűnözők többségét párt feletteseik értesítették arról, hogy ebben a formában, örökre vége. Volt, akinek véletlenül nem szóltak a komcsi párt haverok, hogy nem lesz semmilyen elszámoltatás, és félelmében a saját irodájában akasztotta fel magát. (A titkárnője vágta le.) Többen diszkréten meghúzták magukat és hatalmas pénzeket vettek fel kétes módon. Csöndben beépültek a magyar kultúra "újjáalakult" intézményrendszerébe. Az ORI épületét 2004-ben lebontották. Elátkozott hely volt! Bontáskor is leszakadt a fél állványzat. Isteni csoda volt, hogy senki nem halt meg! A zsíros belvárosi telket eladták egy külföldi bank közreműködésével bevásárló központnak, és örökre elfelejtették zenészek százainak reményeit, könnyeit és az egész életüket.
A felelősök ma háborítatlanul élnek. Egy-némelyik teli nagy arccal nyilatkozik a "régi szép időkről", és megbocsájtásra szólítja fel az egykori zenészeket, tehetségeket. Azt egyik sem kérdezi meg, hogy az egykori zenészek vagy özvegyeik, árváik, hozzátartozóik megbocsájtottak-e nekik?! Még nem késő őket letartóztatni! Valahol ez a szervezet hűen reprezentálja azt a kimondhatatlan és elszámoltathatatlan múltat, amely nagyban ide juttatott egy egész országot.
